HAT

JOHN GREEN: Alaska nyomában

Fülszöveg: Első pia, első balhé, első csaj, utolsó szavak.

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. 
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Bőven bennejárunk a nyári szemeszter heteiben, halmozódnak a leckék, az olvasmányok, közelednek az első teszt napjai, de én még mindig új könyvek után kutatok és szorgalmasan olvasom ki őket. Legtöbbször egy nap alatt, hajnalig olvasva, miközben felkészülök az órákra, reggel korán kelek, és a szociális életem sem mondható sivárnak. Erre azt hiszem egy erős B+-t adnék magamnak.

Tehát.

"Hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusából?"  A. Y.

Nem fogok elmélkedni ezen a mondaton, hasonlóan a többi bloghoz, ahol valószínüleg vezető szerepet játszik részletes boncolgatása, mert őszintén: nem tudom hogyan jutunk ki onnan. És mert őszintén, nem is akarom megtudni. A 'szenvedés labirintusa'-ként én inkább egy emberi agyat látok magam előtt, amiben kusza gondolatok fonala köti össze a fájdalmat a szenvedéssel, az érdektelenséget a titkokkal, egy felvillanó halvány mosoly emlékét, ami fáradtan emlékeztet egy bizonyos hölgy illető arcának jellegzetességére valahol Párizsban.
Alaska fejében megszállottsággá teljesedett ki a magyarázat keresése erre a kérdésre. Mint egy ördögi kör. Gyűlölte magát, a helyzetét, a múltját, a fájdalmát, megállíthatatlanul kereste a kiútat, amit egyszerűen lehetetlen volt megtalálni, hiszen sohasem tudott megbocsátani önmagának. És semmi sem tud halálosabb lenni, mint mikor már önmagad arcképétől is elborzadsz a tükörben. Nem attól, amit kívül, a felszínen látsz. Hanem pontosan attól, ami legbelül van és amit csak te ismersz, senki más.

(Nahát. A fenébe. Úgy tűnik mégis csak elmélkedtem egy keveset.)

Szerintem Alaska történte semmiképpen sem végződhetett volna másként. Hiszen csak is egy megoldást látott maga előtt. Egyenesen és gyorsan. Mintha nem ismerte volna a választás jogát. Mi lett volna, ha megnyílik Miles-nak és Chip-nek? Mi lett volna, ha megbocsát önmagának? Mi lett volna, ha az édesapja bocsát meg neki, átöleli és nem dobja el magától egyetlen egy mondattal? Mi lett volna ha..? A szavak éles fegyverek. Mi pedig túl gyengék vagyunk, ha saját magunkkal kerülünk szembe.

Őszintén vegyes érzelmeim vannak magával a könyvvel kapcsolatban. Nem mondanám, hogy könnyű és "kellemes" kis olvasmány, mert az túlságosan is morbid lenne. Ráadásul összességében egyik szereplőt sem kedveltem meg teljes mértékben - talán Takumi került a legközelebb a szívemhez, hiszen mégiscsak ő a kibaszott róka -, ráadásul egy egy pillanatig valahogy át is tudtam érezni érzelmeik kavalkádjának dübörgő folyamát. De azt hiszem ez csak is John Green-nek és a kicseszett jó írásának köszönhető.

Sajnálatos módon azonban még mindig nem fogott meg teljes mértékben. Majdnem pontosan úgy éreztem magam, mint a Csillagainkban a hiba elolvasása után. Valami mintha hiányozna. Oké, ez most tudom hogy hangzik, annak ellenére, hogy mennyire rajongott és közismert író, olyan könyv eladási csúcspéldányszámokkal, amikről mások csak álmodnak, de pont ezért jó, ha valakinek más a véleménye. Én biztos nem állnék be abba a sorba, amelyikben csak bólogató kiskutyák vannak, és teli torokból kiálltják, lázas szemüket forgatva, mennyire imádják John Green könyveit, mert az annyira menő. De elhiszem, és rettenetesen boldoggá tesz, hogy vannak olyan emberek is még a Földön, akik azért olvasnak Green-t, mert tényleg szeretik a műveit.

Ami viszont az eddig olvasott két könyvében ténylegesen nagy hatással volt rám, azok a levelek a regények végén. Míg néha maga a történet gyerekes kicsapongásokba lép át, és sokszor vannak mondatok, amelyek folyamatos ismételgetése feleslegesnek érződik, azok az utolsó őszinte vallomások teszik fel a pontot az i-re. Százharminchat nappal azelőtt Miles a Nagy Talánt kereste, egyedül, de nem elveszetten, s százharminchat nappal azután még mindig rendíthetetlenül hisz benne, megvilágosultan, ám elveszetten, pedig már nincs egyedül.

Mindenesetre nagyon ajánlom, a történet önmaga abszolúte zseniális, az ötlet megindítóan és mindent elsöprően lenyűgöző és szívszorító, ahogy Green könyvei általában. Mindenképpen szeretném elolvasni még tőle a Papírvárosok-at, és már most tudom, hogy a filmet is meg fogom nézni, senki nem tarthat vissza.

P.S.: Ha valaki teljes karakterelemzésre várt, attól bocsánat. Szánt szándékkal nem akartam bőven kitérni a szereplők elemzésére, leginkább azért, mert számomra mindegyikük egy totális érzelmi csődtömegnek tűnő gyerek, csodás, szinte kihasználatlan tehetséggel megáldva. Pont.

Kedvenc idézet: "Mindig megdöbbentett, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki furcsa és borzalmas dolgokat gondol és érez."

Összességében:

Borító: 4.5/5
Történet: 4.5/5
Szereplők: 3.5/5
Végkifejlet: 4.5/5

Kiadó: GABO Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 292 oldal
Eredeti cím: Looking for Alaska