HÉT

MAGGIE STIEFVATER: A Skorpió Vágta

Fülszöveg: A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá.

Tökéletes boldogságban égek jelen pillanatban, ugyanis végre valahára sikerült beszereznem A Skorpió Vágtát, és csak ölelni szeretném magamhoz, soha el nem engedni, akármennyire is viccesnek hangzik most ez.

Száz százalékban elfogult vagyok Maggie Stiefvater összes könyvével. Igen, még a Látó szerelmével is. Igen, elolvastam. És igen, tetszett. Tudom, hogy néhol csúnyán sántít a sztori, de én megkegyelmezvén neki, szívembe fogadtam. Néha vagyok ilyen nagylelkű, és szerintem megérdemelt egy esélyt. Hiszen mindenki csak bántotta szegényt.

Szóval. ÚRISTEN. Ez a könyv! Én nem tudom, hogy élhetnek emberek oly' hatalmas tudatlanságban,
hogy nem ismerik Maggie könyveit, mivel egyszerűen ő igenis egy zseni.
Annyi különböző történet, szerelem, fájdalom, harc, hogy képes valaki ennyire egyedi és eredeti maradni?

Sean és Puck története azért olyan csodás, mert nem csak Sean és Puck története. Olyan érzés, mintha olvasnád a gondolataikat, csendesen haladsz a fejezetekkel, mindeközben mindenki más történetét megismered, míg végül ellepnek az érzelmek, hatalmas szivaccsá változol, és nem tudod hol kezdődik a valóság, és hol ér véget a képzelet.
Körbenézel, megtapogatod a takaród puha anyagát, iszol egy korty vizet, és folytatod. Ja, és próbálsz nem bőgni a szobatársad előtt.

Néhány fejezetnél egyszerűen nem tudtam a körülöttem lévő dolgokra figyelni, annyira magába szippantott a cselekmény, a mellkasomat szorította, olyan közelről olvastam, hogy szinte az orrom előtt lebegtek a mondatok, és néha még levegőt is elfelejtettem venni.

Thisby szigete egy csoda. Egy apró felrázhatós hógömb, tele vad, kemény, kiszámíthatatlan emberekkel, akik a szívük mélyén gyerekek, de túl korán kellett felnőniük. Megkövültek a sziget zordságától, a vér folyamatos kiontásától, a szétroncsolt férfiak látványától, a haláltól.
Mégis csodának nevezhető, mert egy közösség él az éles, sziklaperemekkel körültűzdelt föld felszínén, rejteget szerelmet, hűséget, hálát és reményt, bármennyire is kilátástalannak tűnik a helyzet.

Nagyon örülök, hogy Maggie mégis úgy döntött nem adja fel - újra és újra megpróbálta megírni ezt a történetet a lehető legjobb módon amire képes -, mert sikerült neki.

A capaill uiscék, azaz a tengeri lovak hátborzongató legendája egy olyan mesét mesél el, ami páratlan. Egyszerre félelmetes és csodálatos. Bár a történet lassan haladt előre, maga a verseny pedig csak alig 20 oldalon át tartott, egyszer sem volt unalmas, vagy fárasztó. Mindig volt, ami érdekessé tette, mindig volt valami meglepő, váratlan és feszültség keltő. És a vége! Szinte imádkoztam, hogy ne úgy legyen vége, ahogy. Szomorúsággal kevert boldogság vegyes érzése cirógatta végig a szívemet.

Minden egyes karakter kidolgozása remekmű. Imádtam Sean-t és Kate-t, akarom mondani Puck-ot, természetesen, de nem feledkezhetünk meg Finn-ről, George Holly-ról, a Maud nővérekről.
Ami kifejezetten tetszett, hogy Sean és Puck szerelmi szála nem volt émelyítő. Lassan ismerték meg egymást, ki kellett érdemelniük egymás bizalmát, az áttörés pedig tökéletes volt. Mikor Sean már a gondolataiban is Pucknak kezdte el hívni a lányt, nem pedig Kate-nek, folyamatosan mosolyogni akartam. De hát azután a közös vágta után mit is várhatott volna az ember lánya/fia.
És aztán jött az a pont, amikor feldobtam a karjaimat a levegőbe, és csak pihegtem, mert ennél őszintébb és romantikusabb vallomást egy tizenkilenc éves fiútól még nem olvastál, mint:

"– Nem leszek a gyengeséged, Sean Kendrick.

Most rám néz. Nagyon halkan ezt mondja: 

– Ahhoz már túl késő, Puck."

Nem, nem sírok. Nem szokásom. De ez a bátorság, a teljes mértékben lecsupaszított lélek feltárása egy olyan helyen, ahol semmi sem garancia, még az sem, hogy túléled a napot ...

És nem feledkezhetünk meg a másik két "szerelmi" szálról sem! A lovasok és lovaik kapcsolatáról. És itt most gondolok Sean-ra és Corr-ra, valamint Puck-ra és Galambra. Emberi lény így még állatot nem szeretett. Az a kapcsolat, ami közöttük van, szinte mesebeli, a hűségük meg nem kérdőjelezhető. Tündéri, misztikus, irigylésreméltó.

Maggie. Ismételten elkápráztattál tehetségeddel!
Na meg azért azok a fahéjas csigák és novemberi nyalánkságok is elég nagyot nyomtak a latban.

Kedvenc idézet: "Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."

Összességében:

Borító: 5/5
Történet: 5/5
Szereplők: 5/5
Végkifejlet: 5/5

Kiadó: Kömyvmolyképző Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 446 oldal
Eredeti cím: The Scorpio Races

HAT

JOHN GREEN: Alaska nyomában

Fülszöveg: Első pia, első balhé, első csaj, utolsó szavak.

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. 
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Bőven bennejárunk a nyári szemeszter heteiben, halmozódnak a leckék, az olvasmányok, közelednek az első teszt napjai, de én még mindig új könyvek után kutatok és szorgalmasan olvasom ki őket. Legtöbbször egy nap alatt, hajnalig olvasva, miközben felkészülök az órákra, reggel korán kelek, és a szociális életem sem mondható sivárnak. Erre azt hiszem egy erős B+-t adnék magamnak.

Tehát.

"Hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusából?"  A. Y.

Nem fogok elmélkedni ezen a mondaton, hasonlóan a többi bloghoz, ahol valószínüleg vezető szerepet játszik részletes boncolgatása, mert őszintén: nem tudom hogyan jutunk ki onnan. És mert őszintén, nem is akarom megtudni. A 'szenvedés labirintusa'-ként én inkább egy emberi agyat látok magam előtt, amiben kusza gondolatok fonala köti össze a fájdalmat a szenvedéssel, az érdektelenséget a titkokkal, egy felvillanó halvány mosoly emlékét, ami fáradtan emlékeztet egy bizonyos hölgy illető arcának jellegzetességére valahol Párizsban.
Alaska fejében megszállottsággá teljesedett ki a magyarázat keresése erre a kérdésre. Mint egy ördögi kör. Gyűlölte magát, a helyzetét, a múltját, a fájdalmát, megállíthatatlanul kereste a kiútat, amit egyszerűen lehetetlen volt megtalálni, hiszen sohasem tudott megbocsátani önmagának. És semmi sem tud halálosabb lenni, mint mikor már önmagad arcképétől is elborzadsz a tükörben. Nem attól, amit kívül, a felszínen látsz. Hanem pontosan attól, ami legbelül van és amit csak te ismersz, senki más.

(Nahát. A fenébe. Úgy tűnik mégis csak elmélkedtem egy keveset.)

Szerintem Alaska történte semmiképpen sem végződhetett volna másként. Hiszen csak is egy megoldást látott maga előtt. Egyenesen és gyorsan. Mintha nem ismerte volna a választás jogát. Mi lett volna, ha megnyílik Miles-nak és Chip-nek? Mi lett volna, ha megbocsát önmagának? Mi lett volna, ha az édesapja bocsát meg neki, átöleli és nem dobja el magától egyetlen egy mondattal? Mi lett volna ha..? A szavak éles fegyverek. Mi pedig túl gyengék vagyunk, ha saját magunkkal kerülünk szembe.

Őszintén vegyes érzelmeim vannak magával a könyvvel kapcsolatban. Nem mondanám, hogy könnyű és "kellemes" kis olvasmány, mert az túlságosan is morbid lenne. Ráadásul összességében egyik szereplőt sem kedveltem meg teljes mértékben - talán Takumi került a legközelebb a szívemhez, hiszen mégiscsak ő a kibaszott róka -, ráadásul egy egy pillanatig valahogy át is tudtam érezni érzelmeik kavalkádjának dübörgő folyamát. De azt hiszem ez csak is John Green-nek és a kicseszett jó írásának köszönhető.

Sajnálatos módon azonban még mindig nem fogott meg teljes mértékben. Majdnem pontosan úgy éreztem magam, mint a Csillagainkban a hiba elolvasása után. Valami mintha hiányozna. Oké, ez most tudom hogy hangzik, annak ellenére, hogy mennyire rajongott és közismert író, olyan könyv eladási csúcspéldányszámokkal, amikről mások csak álmodnak, de pont ezért jó, ha valakinek más a véleménye. Én biztos nem állnék be abba a sorba, amelyikben csak bólogató kiskutyák vannak, és teli torokból kiálltják, lázas szemüket forgatva, mennyire imádják John Green könyveit, mert az annyira menő. De elhiszem, és rettenetesen boldoggá tesz, hogy vannak olyan emberek is még a Földön, akik azért olvasnak Green-t, mert tényleg szeretik a műveit.

Ami viszont az eddig olvasott két könyvében ténylegesen nagy hatással volt rám, azok a levelek a regények végén. Míg néha maga a történet gyerekes kicsapongásokba lép át, és sokszor vannak mondatok, amelyek folyamatos ismételgetése feleslegesnek érződik, azok az utolsó őszinte vallomások teszik fel a pontot az i-re. Százharminchat nappal azelőtt Miles a Nagy Talánt kereste, egyedül, de nem elveszetten, s százharminchat nappal azután még mindig rendíthetetlenül hisz benne, megvilágosultan, ám elveszetten, pedig már nincs egyedül.

Mindenesetre nagyon ajánlom, a történet önmaga abszolúte zseniális, az ötlet megindítóan és mindent elsöprően lenyűgöző és szívszorító, ahogy Green könyvei általában. Mindenképpen szeretném elolvasni még tőle a Papírvárosok-at, és már most tudom, hogy a filmet is meg fogom nézni, senki nem tarthat vissza.

P.S.: Ha valaki teljes karakterelemzésre várt, attól bocsánat. Szánt szándékkal nem akartam bőven kitérni a szereplők elemzésére, leginkább azért, mert számomra mindegyikük egy totális érzelmi csődtömegnek tűnő gyerek, csodás, szinte kihasználatlan tehetséggel megáldva. Pont.

Kedvenc idézet: "Mindig megdöbbentett, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki furcsa és borzalmas dolgokat gondol és érez."

Összességében:

Borító: 4.5/5
Történet: 4.5/5
Szereplők: 3.5/5
Végkifejlet: 4.5/5

Kiadó: GABO Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 292 oldal
Eredeti cím: Looking for Alaska

ÖT

WENDY HIGGINS: Angyali szövetség

Fülszöveg: Anna, egy őrangyal és egy démon lánya megfogadta, hogy soha nem követi apja példáját, nem rontja meg az embereket. Naivitás volt ez tőle. Ahogy sok minden más is. A suttogók rákényszerítik, hogy a túlélése érdekében megszegje fogadalmát, akkor is, ha ezzel engednie kell lénye sötét oldalának, és hírhedtté válni iskolatársai között. Élete sivárabbnak tűnik, mint valaha. Ráadásul ott van Kaidan Rowe is, a Bujaság hercegének fia, tölti be minden gondolatát. Mikor aztán váratlanul tudomást szerez egy réges-régi jövendölésről, a világot kezdi járni Kopano, a Harag hercegének fia kíséretében, hogy megszervezze a démonokkal szembeni ellenállást. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy az óriások felszabadítása nem mehet vérre menő küzdelem nélkül. A végső győzelemig Annának és Kaidannak félre kell tenniük érzéseiket, és leküzdeniük életük legnagyobb kísértését. Vajon megéri-e életüket kockáztatniuk a szerelemért?
A regény a Sweet Evil trilógia második része.

Miután befejeztem az Angyali gonoszt, tudtam, hogy ezt a történetet nem hagyhatom a levegőben lógva és szinte azonnal belevetettem magam a második kötetbe.

Visszatekintve biztos vagyok benne, jól tettem, hogy adtam ennek a bejegyzésnek egy napot, és így átgondolva reálisabban tudok véleményt alkotni.

Kifejezetten tetszett az új Anna, bár egyes jeleneteknél még erősen viszketett a tenyerem. Az oké, hogy a démonok miatt úgy kellett viselkednie, mint egy igazi rosszlánynak, aki lázad minden és mindenki ellen, ehhez illendően megfelelően viselte a partikirálynő címet, ami a felelőtlen piálásban és pasizásban teljesedett ki, de könyörgöm, a folyamatos sírása Kaidan után egy kis idő elteltével nagyon fárasztó volt.

Végre jelentősebb szerepet kaptak az angyalok is ebben a történetben, jó volt egy kicsit nemcsak a démonok gonoszságairól olvasni, de azon a bizonyos jóslaton kívül mégsem hiszem, hogy többet tudtunk volna meg az angyalok tervéről, vagy csak az írónő által elképzelt világukról. Nagy kár.

Ami igazán tetszett az a szövetségesek felkutatása volt. Az új szereplőket nagyon megkedveltem, főleg Zaniát, a Gyűlölködés hercegének lányát. Hatalmas szív lakozik az elsőre hideg, bizalmatlan, kőszívűnek elkönyvelt lányban, a bátorságát és lojalitását pedig nagyra becsülöm. Kíváncsian várom történetének folyatását. A szövetségesek pedig nagy örömömre nem kizárólag amerikaiak voltak, így miután az első kötetben részletgazdagon megismerhettük milyen autóval átutazni Amerikán, most a világ különböző pontjain tölthettünk el egy kis időt. Damaszkusz, Melbourne, London, még a sziget is! Csodálatos leírásokat kaptunk, Blake lakása gyönyörű lehet a valóságban, szívesen elpancsolgatnék a medencéjében.. (Annak ellenére, hogy Blakeben még mindig nagyon nem bízok.) Amit sajnálok, az az utazások időtartama volt. Bárcsak tovább lettek volna egy-egy városban, még szívesen olvastam volna leírásokat a hangulatról, környezetről, hagyományokról.

Kopanoról is sikerült többet megtudnunk, nagyon tetszett az, hogy ő volt Anna útitársa az utazgatások során, remek kis párost alkottak, szóval aki team Kope, annak ez tetszeni fog :)

Ezen kívül azonban nem mondhatnám, hogy nagy ívben fejlődött volna a történet, bár még nem olvastam a harmadik kötetet, nekem kicsit mégis olyan érzésem volt, hogy az írónő belecsúszott a köztes regény hibájába. Semmi nagyfokú akció - az említett utazásokon kívül -, talán ami érdemleges az izgalom szempontjából, az is a könyv végén található, mikor megismerhetjük a démonok igazi tervét.

Kai és Anna kapcsolata azonban mindenképpen nagy fejlődésen ment keresztül. Elég közel kerültek egymáshoz - mind lelkileg, mind testileg -, még azt is elég "aranyosnak" tartottam, mikor végre Kaidan is ki merte mutatni az érzéseit. Nagy merészség kellett hozzá, nem tagadom.

Végezetül míg az tagadhatatlan, hogy a történet maga érdekesen folytatódott, és rendesen le is kötött, picikét csalódtam. Nagyon várom a folytatást - a Kaidan szemszögéből megírandó negyedik részről pedig akkor ne is beszéljünk, hogy mennyire szeretném már most a kezemben tartani -, remélem még izgalmasabbá vállik a történet, nagy kár lenne ezt a csodás ötletet hagyni elsüllyedni a felejtős kategóriában.

Kedvenc idézet: "… túl sok minden volt, ami egymáshoz vonzott minket, de ugyanennyi el is taszított bennünket egymástól."

Összességében:

Borító: 5/5 (bár nem vagyok megelégedve az arcukkal, bocsi, de nem ők Kai és Anna..)
Történet: 4/5
Szereplők: 5/5
Végkifejlet: 4,5/5

Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 380 oldal
Eredeti cím: Sweet Peril
Előző rész: Angyali gonosz - Sweet Evil
Folytatás: Sweet Reckoning
                 Sweet Temptation (egy teljes regény Kaidan szemszögéből)

NÉGY

Úgy látom, olvasás szempontjából nagyon termékeny időszakomat élem :D
Két nap alatt három könyvet végeztem ki, ebből kettőt hajnalig olvastam, annyira belemerültem. Az egyik a már említett A napszemű Pippa Kenn, Kemese Fanni regénye, a másik pedig Wendy Higgins Angyali gonosz c. műve volt.

De akkor vágjunk is bele Wendy Higgins műveibe, ugyanis az Angyali gonosz elolvasása után lehetetlen volt nem elkezdeni az Angyali szövetséget is. (Ó, Kaidan..)

WENDY HIGGINS: Angyali gonosz

Fülszöveg: A tiltott gyümölcs a legédesebb. Mi lenne, ha élnének olyan kamaszok, akik születésüktől fogva elátkozottak? A bukott angyalok leányai és fiai ezzel a sorssal szembesülnek. A jólelkű Anna Whitt hatodik érzékkel született, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit. Jól ismeri lényének ellentmondásait, hiszen megmagyarázhatatlanul vonzza a veszély. Akaratereje nehéz próba elé kerül, amikor tizenhatodik életévét betöltve megismeri a szexi Kaidan Rowe-t. A fiú bevezeti félelmetes közös örökségük titkaiba. Az efféle démonikus srácok azok, akiktől téged is távol tartanak a szüleid. Bárcsak Annát is idejében figyelmeztetné valaki! Vajon mit választ, amikor szembe kell néznie végzetével: a szentek glóriáját vagy ördögszarvakat? A regény a Sweet sorozat nyitókötete.

Wendynek azonnal sikerült megragadnia a figyelmemet már magával az előszóval.
És el nem tudom mondani miért, de Jonathan LaGrayről rögvest tudtam, hogy nem semmi figura.

"- Állj ellen a drogoknak, érted, kölyök!"

Nagy arc, az biztos. Ennél jobb atyai tanácsot adni nem lehet.

Anna Whitt fejtörést okozott nekem. Mostanra már nagyon megkedveltem, de az Angyali gonosz kezdetén pont az a kis, idegesítő fruska volt, akinek szívesen bemostam volna egyet. Nem tudta eldönteni, hogy most mit is érez, hogy most hazudjon-e vagy sem, ráadásul még a spanyol házira is felhívta a figyelmet, neee.. 

Azonban attól eltekintve, hogy egy pedáns, tiszta jeles, átlagos 16 éves kamasz, mégsem annyira uncsi. Anna színekben látja az aurákat, olvasni tud az érzelmekben, valamint kifejlesztett, átlagon felüli hallással, látással, szaglással és tapintással rendelkezik. 

Egy átlagos, bulizós este barátja, Jay rászedi Annát, hogy menjel el vele egyik kedvenc együttesének a koncertjére. Igen, pontosan ez az éjszaka lesz az, ami mindent gyökerestől felforgat.

Egy valamit jó ha már az elején tisztázunk. Mikor arról olvastam, hogy a főszereplő lány látja az aurákat, déjà vu-m lett. Mikor az angyalokról és démonokról olvastam, szintén.

A sokszor (sooookszor) elhangzott bizonyos bibliai idézetekről pedig már ne is beszéljünk.

Lényegében olyannak tűnt, mintha egy újabb Csitt, csitt-re hajazó történetbe kezdenék bele.

Fiatal, okos, intelligens lány, apa nélkül, bulizni vágyó természet nélkül hirtelen belebotlik A rosszfiúba, aki tökéletes, gyönyörű, akiért bolondulnak a nők, elérhetetlennek tűnik, és kiderül róla, hogy nem is egy icipicit természetfeletti. Akárcsak az említett átlagosnak hitt leányzó.

Khm.. Nora és Folt, valaki?

Nade azért mégsem illik ennyire leegyszerűsíteni valamit.

Ahogy beindultak az események, és jobban megismertem a szereplőket, rájöttem, hogy talán egy picit tévedtem. Nem tagadom, hogy az eleje tényleg olyan, mintha Becca Fitzpatricktól származna, de ennyi is volt. 

Alapjában véve nagyon tetszett a démoni hierarchia és világ felosztása. Az, hogy minden bűnt egy a földön embertestben élő démon - herceg - testesített meg, az, hogy a gyerekeik nekik dolgoztak, képviselvén a bűnöket - ők az óriások, óriásnők -, egy nagyszerű és egyedi ötlet.

Anna apja is démon, a Narkotikumok hercege, ezáltal gyermeke is hajlandóságot mutat az alkohol, drogok iránti magasfokú kedveltség felé. Rettentően mulatságos és érdekes volt Annát látni mikor drog hatása alatt állt, vagy mikor részeg volt, arról ne is beszéljünk, mikor az apukája tanította, hogy kell úgy inni, hogy ne legyen holtrészeg. De előre szaladtam.

Itt van nekünk még Kaidan Rowe. Óó, igen. Az álompasi. 

Na ő tényleg az a pasi, akitől minden csaj eldobja magát. Kár, hogy ő pontosan ezért szereti őket. Könnyen eldobhatóak, és gyorsan lehet újat szerezni. Khm.

De mit is várnánk. Kaidan apja a Bujaság hercege, szóval erre számíthatnánk is.

Viszont semmiképp nem nevezhetjük a gonoszság megtestesítőjének. Megvannak a hibái, de el is ismeri azokat. Tudja, hogy amit az apja elvár tőle az rossz, pontosan ezért próbál ellenállni.

De egy világban, ahol a démonok az urak, akik kegyetlenül lemészárolják saját gyermekeiket is, mert az olyan szórakoztató, ott bizony hatalmas különbség van gonosz és gonosz között.

Anna és Kai kapcsolata akkor kezd kibontakozni és látványosan irányt változtatni, mikor Kai közli vele, hogy nem ember, hanem hozzá hasonlóan ő is egy óriás. Ám mégis különbözik Kaidantól. Hiszen míg Anna apja a Pokol egyik hercege, addig édesanyja egy angyal volt. Annának útra kell indulnia, hogy találkozzon egy apácával, aki segített világra hozásánál, mivel egy fontos dolgot kell átadnia a lánynak.

Kaidan vállalja, hogy elkíséri Annát az útján, nemcsak saját döntéséből, hiszen közben a Bujaság hercege szemet vetett a még (minden tekintetben) ártatlan lányra, márpedig egy démon lányához ez nem illik, és fiát bízza meg a kitanításával.. ha értitek.

Az utazás közben pedig lassan cserélődnek a szerepek. Az igazán démoni Kaidan lassan megismeri a jóság és törődés fogalmát, míg Anna is rádöbben, hogy a világot nem lehet megváltani egyetlen ember kedvességével. És hát hamár a közös utazásnál tartunk, na meg a kitanításnál, nem elhanyagolhatóak azok az éjszakák, amiket ők ketten együtt töltenek. Igaz, külön ágyban, de amíg egy rövidke ideig egy ágyban találják magukat, ott minden forrani kezd. (YA mértékben :/)

Btw: Banks-től a Drowning és a Beggin For Thread Anna & Kaidan playlist-re valóak!! Hirdessétek az igét!

Nagyon tetszett ahogy fel volt osztva a könyv, a versrészleteket imádtam, de hát bármilyen könyv, ami verseket tartalmaz, és azok szinte tökéletesen ráillenek a történetre elvarázsol.

A további szereplőket is nagyon megkedveltem. Az ikrek, Jay, Patti, Kopano, Blake és a többiek. Az ikreket borzasztóan irigyeltem azért, hogy Londonban élnek, de azt hiszem ezen kívül, márcsak sajnálni tudtam az életüket. Blake-ről pedig még nem tudtam eldönteni, hogy megbízhatok-e benne vagy sem. Valamiért sunyinak tartom.. 

Nem tudtam letenni a könyvet, azonnal neki álltam a folytatásnak, de arról majd a következő bejegyzésben ;)

Kedvenc idézet: "… a szív mindent összezavar."

Összességében:

Borító: 4.5/5
Történet: 5/5
Szereplők: 5/5
Végkifejlet: 5/5

Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 440 oldal
Eredeti cím: Sweet Evil
Folytatás: Angyali szövetség - Sweet Peril
                 Sweet Reckoning
                 Sweet Temptation (egy teljes regény Kaidan szemszögéből)

HÁROM

KEMESE FANNI: A napszemű Pippa Kenn

Fülszöveg: Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját: ő volt az egyetlen ember, akit valaha ismert. A lány egyedül marad az erődházban, ahol a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért vagy egy érintésért. Azonban nincs más rajta kívül az erdőben, kivéve a biológiai katasztrófa áldozatait. Ezek a lények gyűlölik a szépséget és emberséget, az elvesztett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát. Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik: egy vándor érkezik. A sebesült fiú fittyet hány a túlélés szabályaira. Egy paradicsomi kolóniáról beszél, ahol rengeteg ember életben maradt. Azonban őket is halál fenyegeti, egy horda közeledik, és a fiú ennek hírét viszi hozzájuk. Vajon Ruben igazat mond? Létezik ez a hely? Pippa bizalmát nehéz elnyerni, az örökös küzdés óvatossá tette. Ruben azonban nem adja fel. Útra kelnek, bármilyen veszélyes is, és a vándorlás közepette egy bensőséges, lágy érzés is életre kel… Létezhet szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom? Mi az, amit Ruben elhallgat? A napszemű Pippa Kenn posztapokaliptikus-romantikus ifjúsági regény, a Pippa Kenn trilógia első része.

Azt hiszem azzal kezdeném, hogy mekkora idióta voltam, mikor múlt év novemberében úgy döntöttem, nem hozom haza magammal ezt a könyvet, és inkább visszatettem a polcra. Pedig nagyon nézegettem. Nagyon. És mégsem hallgattam a megérzéseimre.
Pippa Kenn történetével szerdán találkoztam újra. Miközben a Vörös pöttyös könyvek között kutakodtam a Könyvmolyképző Facebook oldalán, megakadt a szemem egy bejegyzésen, ami így szólt:

"– Fordulj el! – suttogtam, és a karomat összefontam magam előtt.

– Majd hülye leszek! Már a látványodtól is melegem lesz! Lenne szíved ezt megvonni tőlem ebben a hidegben?"

Hát igen. ;) Nem tudom pontosan miért gondoltam, hogy nekem pedig bele kell kezdenem ebbe a könyvbe, de valamiféle belső ösztön folyamatosan súgta, hogy OLVASS BELE! Én pedig megtettem. És nem bántam meg.

Faltam a lapokat. Szerda este kezdtem el, és hajnali 1-re végeztem vele. Sírni akartam. Mert belegondoltam, hogy nincs nálam a folytatás.

De kezdjük is az elején. Valamilyen oknál vezérelve nem szántam túl sok időt az írónő nevére (nagyon sajnálom!!). Szerencsére a Köszönetnyilvánítás során felfigyeltem hibámra, és vissza is ugrottam a borítóhoz. Kemese Fanni. Tehát magyar írónővel van dolgom! Azonnal felvidultam, hiszen mindig szeretek eredeti magyar könyveket olvasni (Kleinheincz Csilla Ólomerdője!! ♥). Őszintén, mindig szeretek eredeti, fordítás nélküli könyveket olvasni. Valahogy így közelebb érezhetem magam az íróhoz, a gondolataihoz, a stílusához. A Köszönetnyilvánítás során még egy névre felkaptam a fejem. Maggie Stiefvater. Nem mondok újdonságot, ha azt állítom, hogy az egyik legkedvesebb íróm! És úgy vettem észre, Fanni is hasonlóan gondolkodik :)

Szinte az első mondatánál látszik az a gyönyörű, részeltgazdag ismertetés, ami oly jellemző Maggie könyveire. A gesztenyekenyér illata azonnal körülölelt, és ott találtam magam az erődház konyhájában. Ennél jobb kezdést pedig el sem tudok képzelni.

A történet magával ragadott. Úgy veszem észre (és biztos vagyok benne mások is így éreznek), hogy ezek a posztapokaliptikus, disztópia jellegű világokról szóló művek átvették a hatalmat a vámpírok felett. Viccen kívül, már annyi ilyen történetű könyv akadt a kezembe, hogy nehéz valami eredetit találni. De Kemese Fanninak sikerült valami frisset alkotnia.

Bár nem szeretem a csöpögős romantikát, és bizony a szerelem ebben a történetben nem elhanyagolható, mégsem fuldokoltam a cukormáztól. Hiszen Pippa és Ruben kapcsolata nem épülhet csak a 'nézzünk-egymás-szemébe-órákon-át-és-majd-hősiesen-legyőzünk-akárkit-a-szerelmünk-erejével' elvre. Igenis könyörtelen, érzéketlen gyilkológépek veszik őket körbe, és a túlélés a legfontosabb. Pontosan emiatt a kapcsolatuk igazi társként tartja össze őket, kizárólag egymásra számíthatnak, mikor elindulnak az egyetlen közelükben lévő menedékhely felé, anélkül, hogy tudnák, valóban várja őket ott egy egészséges kolónia, vagy csak tévhit.

Pippa egy nagyon kedvelhető karakter volt a számomra. Tetszett a bátorsága, az önállósága, még a hibái is, hiszen csak egy ember, aki nem hozhat folyamatosan csak jó döntéseket. Nagyon sajnáltam, hogy elvesztette az apukáját, azt az öt borzasztó évet egyedül, de valószínüleg ez volt az, ami végül olyanná tette, akiből egy rettentő erős karakter bontakozik ki.

Ruben őszintén, nem volt a kedvencem az elején. Kicsit arra számítottam, hogy majd a bátyja Gage lesz az, aki fő karakterré vállik, és a váltakozó narrációknál is várakoztam, mikor olvashatom végre újra az ő nevét. Egy idő után azonban el kezdtem megkedvelni Rubent. Ami felettébb szimpatikus volt, hogy a két főszereplő nem szeretett azonnal egymásba. Bimm-bamm és kész az instant love story. Azért itt nem ennyire egyszerű a dolog. Köszönet ezért Kemese Fanni :)

A sápadtak kifejezésen először nagyon meglepődtem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most akkor ezek vámpírok, vagy.. (Igen, a korábbi Twilight bevésődés :D)
Nagyon kedvelem ezeket a zombi/vírus-fertőzéses apokaliptikus történeteket, egyszerűen valami vonzz az eredetükben, és abban, hogyan próbálják megélni az emberek ezt a szörnyűséget.

A helyszínek mesteri kidolgozása és leírása egyszerűen a szívembe lopta magát. Igen, még a Vörös erdő is. Nehezen találni ennél (szószerint) mérgezőbb, egyszersmind félelmetesen gyönyörűbb pokoltanyát a földön, és a szívem szorúlt össze, miközben Pippa és Ruben útjtát követtem az erdőn keresztül.

A történet végénel olyan várakozással és izgalommal olvastam, hogy csodálkozom, senkit nem keltettem fel a kiáltásaimmal. Hát hogy lehet abbahagyni így egy könyvet? Lehetetlen!
Alig várom, hogy a kezembe kaparítsam A viharszívű Mya Mavis-t, mert ezt így nem lehet befejezni.

Rengeteget tudnék még írni erről a könyvről, teljes mértékben a kedvencem lett, alig várom, hogy olvashassam Mya Mavis történetét, és nagyon remélem, hogy még többet fogunk kapni Pippa és Ruben kapcsolatából, hiszen igazán még csak most kezdődik minden.

Kedvenc idézet: "– Mindig van miért élni – mondtam. (…) – De van, amiért jobban."

Összességében:

Borító: 4/5
Történet: 5/5
Szereplők: 5/5
Végkifejlet: 5/5 (ezt így nem lehet abbahagyni Fanni!!)

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Kiadás éve: 2012
Terjedelem: 304 oldal
Folytatás: A viharszívű Mya Mavis (Pippa Kenn-trilógia 2.)